és akkor

két és fél óra múlva kelek (vagyis indulok...)
remélhetőleg a járatot nem törlik, és a harmincnyolc kilós cuccot is el tudom vinni valahogy hazáig.
A mai nap rémes volt...
Egész nap pakolászás és takarítás, meg stressz, páran hazamentek, mindenki vörösre bőgte a szemeit, nem volt jó...
Még egy darabig élni fog a blog, sok mindent szeretnék megörökíteni itt, amire nem volt időm.
És akkor, ha minden jól megy, ma délután otthon...
Mintha tegnap lett volna, ugyanakkor millió történés, a film csak pörög a szemem előtt.
Ültem kint a padon, és megint nyár volt, a 'welcome' tábla megelevenedett előttem, ami anno ott virított a fa törzsén, egy pillanatra a Nap is kisütött, és ott voltunk mindannyian, nyári estéken, kint a padon, felhőtlenül...
Most meg csak simán hálás vagyok ezért az egészért, azért a rengeteg odaadásért és munkáért, és még most sem hiszem el teljesen, hogy ilyen is van, hogy ennyi különleges és tiszteletre méltó ember egy helyen, akik csak értünk dolgoznak, holott lehetnének bárhol máshol is, de valamiért mégis itt ragadtak, és tanítanak, összekovácsolnak bennünket egy életre.
Este átmentünk Cha-hoz hárman elköszönni, pizsamában nyitott ajtót, s közölte, hogy tudja, mikor indulunk, s ő bizony fel fog kelni, hogy elbúcsúzzon.
Pierre szintén.
Ennél több nem is kell.
Most pedig bepakolom az utolsó morzsákat is a bőröndömbe, aztán lenézek a common roomba, és jól megölelgetek mindenkit.