sírós-nevetős-felemás.

Gyönyörű idő van, hét ágra süt a nap-októberben, Dániában.
Nemsokára megérkeznek az új diákok, egészen pontosan nyolc darab.
Szabad a délután, lazsálunk.
Szeretek mosogatni.
Búcsúzni viszont nem, senki sem. Mindenkire rászállt az a nyomasztó hangulat, ami ilyenkor szokott. Mikor érzed valaminek a végét.
Hiro és Aman már tegnap leléptek, Mayuko hajnalban, Aya meg csak állt reggel a common room közepén, és meg se tudott szólalni. Nagy nehezen kipréselt magából egy köszönömöt, aztán elcsuklott a hangja.
Aztán az utolsó contact group meeting, Juannal és Pierrel.
Átadtuk a búcsúajándékot, s jött az a pár mondat, ami nem kellett volna, én meg küzdöttem, de bepárásodtak a szemeim, holott még előttünk áll másfél hét...
Próbálok nem szomorkodni, hanem értékelni azt a sok mindent, amit kaptam, tanultam.
És kihasználni a maradék tíz hét minden percét.