hétvégék

Mostanában olyan jók.
Múlt héten például napsütéses szombatra virradtunk, s röpke két órányi vad mosogatás után átkompoltunk páran Svédországba-megint.
(Valamilyen furcsa oknál fogva aznap ingyen s bérmentve lehetett közlekedni Helsingör és -borg között.)

Úton a japán turisták.

Felhős.


A két rikító világítótorony. Első látásra beléjük szerettem, olyan kis csúnyácska mindkettő, hogy már-már szépek.
(Háttérben még mindig a városkám figyel.)


Egyike annak a millió őrült svédnek, akik csak azért szállnak kompra, hogy a túlparton-vagy leginkább már a fedélzeten-viszonylag olcsón juthassanak töménytelen mennyiségű alkoholhoz. (Szerintem is elég ijesztős a bácsi.)


Megérkezvén már csak kóboroltunk kicsit, meg nézelődtünk. Egy lila körömlakk, valamint egyéb hasznos sminkcuccok boldog tulajdonosaként tértem haza.
De legalább elvesztettünk mindenkit, így a nap hátralévő részét Kristinával töltöttem, kettesben.
Leginkább könnyesre nevettük magunkat, meg énekeltünk hazafelé, rendületlenül.
Ja és a totál értelmetlen képek sem maradhattak el, ahol a nagyfejű kisfejűvé válik, a tiny-head meg nagyképűvé.

Este aztán latin cultural evening; technikai malőrök százai, mégis vicces volt. A képek annyira nem adják vissza.
Utána hatan becsődültek a szobámba, ültek a földön, párkányon, mindenhol, s kisvártatva a város felé vettük az irányt, szombat esti lázat hajkurászva.
Néha muszáj kitörni ebből a ketrecből, bármennyire is szeretjük...
(Nikolaj haverjai nyomták, így olcsóért léphettünk be, ami pedig nem hátrány.)

Gyors fotó a bejárat előtt, komolyodjunk:

A koncert hevében:


Shake your ass, Siiiiiis!!! :D

Fáradt és csapzott, meg sokkot is kapott a negyven koronás sörtől, de boldog, mert táncolt, és még fog is, csak most pihen...

Kanapé, kupac.

A nagyon csúnya, ám annál tehetségesebb énekes-fiú.


Tényleg nagyon jól nyomták, táncoltunk órákig, ők meg nem fáradtak el, játszottak vagy három órát.
Ennél már csak a legutóbbi hétvége volt jobb, mikor-ismét teljesen spontán-ugyanott, ugyanabban az időben, csakhogy ezúttal Jeppe lépett fel (Kristof kicsi fia), és az összes, de tényleg szinte az összes legkedvencebb, régen hallott számomat eljátszotta, ráadásul egyedül, de betöltötte a színpadot zenekar nélkül is, ahogy kell, én meg énekeltem, torkom szakadtából, míg végül fél négy után picivel takarodót nem fújtak.
Imádtam!
Meg is érdemeltük, ugyanis a rövid cultural evening találkozó valamely rejtélyes módon hat órásra sikeredett...
De haladtunk, jó volt, és legalább elindult valami a megvalósítási fázis irányába.
Tegnap szokásos vasárnap; brunch utáni szundi, újabb találkozó, készülődés, vacsi.
Pierre meg kitalálta, hogy elviszi az egész csoportot bowlingozni.
Igen ám, de hétvégén hatkor zárnak, mi meg hétre értünk oda-hiába írják ki, hogy hivatalosan nyolcig nyitva ...
De a mi csoportunk spontán is, meg egyébként is a legjobb, az én zsebemben meg mindig van egy csomag mikróban pattogtatható kukorica.
Pierrenél pedig volt öt liter bor.
A kettő kombinációja egy éjszakába nyúló spontán estet eredményezett, pletykák cseréltek gazdát, titkokra derült fény, tabuk szűntek meg létezni, és rettenetesen sokat nevettünk.
Nem mellesleg olyan hihetetlen érdekes sztorikat mesélt az életéről P., hogy mindneki csak ült és hallgatta.
Véletlenek vagy sors, végzet vagy nem.
Én meg beillettem háziasszonynak, olyan szorgosan pattogtattam a kukoricát meg csapoltam a vörösbort mindenkinek.
Még ma se nagyon akartuk elhinni a felét sem annak a sok mindennek, amit 'kicseréltünk' egymás közt tegnap...
'We are family, come on!' :D
Még, ilyet, sokat, meg remélem, eljutunk valamikor bowlingozni is.
(És legyen szombat, cultural eveninggel a hátam mögött, ha kérhetném!)